Beteg a barátom. Mit tegyek?

Nem akarunk zavarni, hagyjuk, hogy kiheverje a fájdalmat, nem tolakodunk. Tapintatosan nem zaklatjuk idétlen kérdéseinkkel, de tulajdonképpen gőzünk nincs, hogy mi történik Vele. Kivonjuk magunkat a látóköréből, segítünk neki abban, hogy tényleg magára maradjon.

Ez a legjellemzőbb hozzáállás, de véleményem szerint nem a legoptimálisabb. Cikkemben felvázolom a gyász fázisait és kísérletet teszek arra, hogy támpontokkal szolgáljak a segítő szándékú barátnak/hozzátartozónak.

Hasonló kálvárián megy át az a személy, aki elvesztette közeli hozzátartozóját és az, akinek egy komolyabb betegséggel kell megküzdenie, mely hosszú távon próbára teszi erejét és optimizmusát. Természetesen nincs recept: mindannyian másképpen dolgozzuk fel életünk ezen rendkívül megterhelő élményeit. Van azonban egy jellemző útvonal, melyet így vagy úgy a legtöbb szenvedő alany végigjár.

Lelki veszteség

Mind a gyász, mind a betegség lelki értelemben veszteséget jelent. Ez a közös nevező, mely a jellemző fázisokat is meghatározza. Mindkét élmény irracionális útvonalat követ: hiába diktálja az ész, hogy mi a teendő, ha az érzelmi átélést a tudattalan történései határozzák meg. Az édesanya / élettárs / testvér távozásával lelki történéseink meghatározó projekciós felületei szünnek meg létezni számunkra. Magunkra maradunk a semmiben lógó érzésgumókkal, melynek lenyelése és újboli kibocsátása rendkívül leterhelő és nehéz folyamat. A betegség esetén szembesülnünk kell azzal, hogy meglehetősen törékeny talajon állunk. Jövőképünk egy csapásra átértékelődik: amit fontosnak tartottunk jelentéktelenné válik, ami jelentéktelennek tűnt, életünk alapelemévé lesz.

A hozzáállás

A krízishelyzet nyomán emberünk szemében önkéntelenül is átértékelődik a múlt, a jelen és a jövő, de ezzel együtt az emberi kapcsolatai is. Barátai két részre tagozódnak ezáltal: támogatók és érdektelenek csoportjára.

Néhány évvel ezelőtt pedagógusként tevékenykedtem egy oktatási intézményben, ahol egy igen kedves kolléganőm elvesztette velem egykorú fiát. Emberünk összeroppant a veszteség súlya alatt, ennek ellenére nem voltam képes egy szót, egy mondatot mondani neki, hogy sajnálom, részvétem, melleted állok. A veszteséget követően egy fél évre rá találkoztam vele. Az iskolában történt változásokat mutatta be apácafeketében, s kedvesen magyarázta, hogy milyen gyógypedagógiai és egyéb változásokat vezettek be az elmúlt időszakban. Jólnevelt fiúcskaként, hátratett kézzel érdeklődtem semleges témákról, majd egy fél óra témázgatás után búcsút vettem tőle anélkül, hogy egy szót is ejtettem volna az eseményről. Rettenetesen szégyelltem magam. Igazságtalannak tartottam, hogy velem egykorú fia halott és én orcátlanul élek, sőt, jól vagyok. Hallgattam, és megpróbáltam részvétteljesen nézni, mint egy idióta. Az érdektelen szavak mögött végig ott volt a kimondatlan fájdalom, melyet nem voltam hajlandó tudomásul venni. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy tudom, hogy mi történt és melletted vagyok, számíthatsz rám.