1. Hárítás / tagadás

Időre van szükség, hogy feldolgozzuk az információt, hogy rákos daganatban szenvedünk, hogy elhúnyt a Személy, aki létünk egyik alapelemét jelentette. Betegség esetén az első fázisban jellemzően bagatelizáljuk a problémát: semmiség, egy-kettőre megoldódik, néhány nap és minden a régi lesz. Gyász esetén ez az a fázis, amikor még nem is értjük igazán, hogy mi történt. Projekcióink még élnek, mert nem szembesültünk igazán a ténnyel: szerettünk nincs többé.

Az első fázis pszichénk integritásának megőrzését szolgálja. Időre van szükség, hogy ráhangolódjunk a krízishelyzetre, melynek nyomán életünk radikális változáson megy át. A változást tőlünk független események irányítják, merre rendszerint nem áll módunkban felkészülni: a váratlan élmény súlya alatt félő, hogy szétesünk apró részekre, melyet soha többé nem tudunk összerántani.

Normális esetben pszichénknek van egy egészséges védekező mechanizmusa, mely tompítja és időben elviselhető intervallumra nyújtja a fájdalmat, melyet átélni kényszerülünk.

Mit tehet egy barát ilyenkor? Hagyjuk, hogy az énvédelmi mechanizmusok ellássák feladatukat. Reagáljunk a humorra, de ne ragozzuk túl, alapvetően bíztassuk, hogy minden rendben lesz, de ne erőszakoljuk meg idióta optimizmusunkkal. Egyszerűen legyünk mellette. Szóban, hallgatásban, fizikailag. Tükrözzünk, tompítsunk és várjunk.

Rendkívül jellemző hozzáállás, hogy az egyébként jóbarát visszavonul és nem zaklatja a krízishelyzetben lévő alanyt. Látszólag valóban egyedül akar lenni, hiszen az a lelki fájdalom, melyet átélni kényszerül magánügy: nem tartozik senkire. Ezt a tényt azonban a jóbarátok rendszerint ügyetlenül félreértelmezik, úgy ítélik meg, hogy érdeklődésükkel tolakodnának, jelenlétükkel zaklatnák az embert, ki oly kedves nekik. Éppen ezért inkább nem is hívják napokig, esetleg benyögnek egy „bármiben segíthetek, szóljál”-t, melynek az adott helyzetben semmilyen tartalma nincs.

A veszteségélmény barátunk középponti élményévé lesz. Minden egyéb árnyékba kerül, a prioritások a krízishelyzet időszakára átszerveződnek, minek következtében nem tud megfelelni a hétköznap elvárásainak. A jóbarát pontosan ezen hézag kitöltésében tud segíteni: fel kell ismernünk azt, hogy példának okáért milyen adminisztrációs ügyeket kell a gyász/betegség kapcsán elintézni, milyen családi/munkahelyi problémákban tudunk segíteni.

A bármiben segíthetek... kezdetű mondat helyett gondoljuk át, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie ezen nehéz időszakban, melyet akár részlegesen is, de magadravállalhatsz! Mondjuk neki azt, hogy „átveszem erre az időszakra ezt a feladatot”, „engedd meg, hogy elvigyelek a hivatali dolgokat elintézni”, „elkísérlek a kórházba”, „jelezd, ha X Y-t ide vagy oda elvihetem” stb. stb.

2. Miért pont én/ő?

A második fázisban emberünk felfogja a veszteség súlyát. Rendkívül mély érzelmi sokkot kell átélnie, melyből nem látszik a kiút, s mely alapjaiban rendíti meg lelkét. Miért pont velem történik mindez? Mit csináltam rosszul, hogy ezt a büntetést kell elszenvednem? Miért pont őt kell elvesztenem? Miért hagyott itt?

A kérdésekre nehéz választ találni. A vádaskodástól a bűntudatig, számos fel nem dolgozott lelki komplexus teret kap ebben a szakaszban. Rendkívül fontos, hogy sokat beszéljen, kommunikáljon, meséljen és meséljen emberünk. Újra és újra át kell gondolnia, hogy mi történt és ez miként befolyásolja életét. Ha mellette állunk és tükrözzük állapotát, rendkívüli segítség lehetünk abban, hogy kimondja a kimondhatatlant. Ebben a fázisban az agyonragozott bíztató szó felesleges, sőt terhelő lehet. Nyilván nem arról van szó, hogy tegyünk rá még egy lapáttal a fájdalmára, de bíztassuk, hogy kimondja azt. Az extravertált emberek jobb helyzetben vannak: alaptermészetükből adódóan könnyebben megnyílnak és mesélnek fájdalmukról. Az introvertáltak esetén olykor elég, ha csak mellette ülünk szótlan. Legyünk ott, amikor lehet, biztosítsuk emberünket arról, hogy Vele vagyunk fájdalmában.

A bűntudattal / váddal nagyon nehéz megküzdeni. Betegség esetén nagyon gyakran megjelenik az önmarcangolás, halál esetén pedig a vádaskodás, hogy itthagyott, elhagyott az, kire a legnagyobb szüksége volt.