3. Rezignáció

A gyász/betegség következő szakasza az ürességélménnyel kapcsolatos. Magunkra maradtunk, szerettünk elhagyott, milyen értelme lehet létünknek ilyen körülmények között? Hogyan lehet elviselni a hónapokig tartó kemoterápiát, melynek során valóságos zombivá degradálódik testünk? Ebben a szakaszban a kérdésekre adott válasz: sehogy. Emberünk magára maradt: jövője megszűnt létezni, jelene múltjának árnyékában vegetál.

Ez az igazi mélypont: küzdelemmentes övezetben, egykedvű beletörődésben, a halál árnyékában ücsörög. Ez az a fázis, amikor lassan-lassan életerőt kell csöpögtetnünk barátunk halódó vénájába. Anélkül, hogy lerohannánk és megerőszakolnánk optimista hozzáállásunkkal, egyszerűen próbáljuk meg felhívni figyelmét a külvilág dolgaira.

Emberünk lassan fel fogja építeni az új életét, ehhez azonban segítségre van szüksége. A jóbarát ilyenkor igazi közvetítővé lesz a külvilág és közte. A feladat: áthidalni az átjárhatatlannak tűnő elszigeteltséget.

4. Megküzdés

Körvonalazódnak az új élet játékszabályai. Ennek megfelelően új célok és vágyak kapnak teret. Emberünk úgy tűnik, hogy visszatalált a hétköznapokba: ellátja feladatait és teljes értékű életet él. A veszteségélmény új mélységdimenzióval ajándékozta meg lelkét: azon veszi észre magát, hogy az aluljáróban ücsörgő koldusnak pénzt ad, jóllehet valamikor szidta magában amiért nem dolgozik, mint minden normális állampolgár. Észreveszi, hogy pénzt gyűjtenek az ötéves kisfiú életmentő műtétéhez, és összekaparja az utolsó ötszázforintosát a pénztárcájából.

Összegzés

A betegség/gyász végső értelme, hogy teljesebb emberré váljunk. Ha meg tudunk küzdeni a fájdalommal és megértjük a krízishelyzet üzenetét, alapjaiban változik meg létünk. A halál elkerülhetetlen. Nem az a kérdés, hogy miként élhetjük túl, hanem az, hogy az előtte lévő időszakot miként tehetjük teljesebbé. Ehhez látni kell az igazi értékeket, a prioritásokat, melyek mentén teljes értékű emberré válhatunk.

Barátunk veszteségélménye fölött nem szabad szemethúnynunk. Legyünk mellette, biztosítsuk támogatásunkról azáltal, hogy látjuk és értjük, hogy mit kell átélnie. Ne felejtsük el, hogy krízishelyzetben az idő összepréselődik: barátunk egy nap alatt egy év élményét kényszerül átélnie. Ennek megfelelően ha naponta jelentkezünk, évente jelentkezünk. Gondoljuk át: ennek fényében tolakodásnak minősül érdeklődésünk? Ha továbbra is kétségeink vannak, gondoljunk arra, hogy legfennebb nem válaszol hívásunkra, ha nem akar. Az érdektelenségnél nincs fájóbb ebben a helyzetben!