Tudomány / Pszichológia / Az intelligencia

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Az intelligencia

1. Az intelligencia változatai

Az intelligencia különböző változatai a műveltség, az értelmesség, a bölcsesség és a zsenialitás. A műveltség alatt azoknak a belső reprezentációknak a halmazát értem, amelyeket az emberek feladatok megoldására használnak. Ilyen feladat az, amikor valaki egy (akár zavaros) kérdésre válaszolni próbál, illetve ilyen feladat az is, amikor ez a valaki a belső reprezentációival egy magukra a belső reprezentációkra irányuló szándéknak próbál megfelelni. Az utóbbi feladatra példa az, amikor valaki felmondja a tananyagot a vizsgán, vagy a belső reprezentációival az "általánosan művelt ember" rangját próbálja megszerezni. A belső reprezentációk között vannak olyanok is, amelyek mintegy véletlenül rögzülnek bennünk, s semmilyen feladatot nem oldunk meg velük. Az ilyen belső reprezentációkat nem számítom a műveltségbe egészen addig, ameddig fel nem használjuk ezeket valamire. A műveltségbe sorolom azonban például a tanult és öröklött mozgásvezérlő rutinokat, és általában véve minden velünk született reprezentációt. Az értelmesség alatt főként a logikai képességeket értem, amelyek különböző embereknél nemcsak, hogy különböző mértékben fejlettek, hanem különböző irányokban különböző mértékben fejlettek. A matematikához szükséges logikai készségek egy része például különbözhet a pszichológiához szükséges logikai készségektől. A logikai készségek mellett az értelmességbe sorolom többek között a mozgáskoordinációt is, s gyakorlatilag minden olyan készséget, ami a műveltség valamilyen változatát használja. Az értelmesség részben a műveltségtől függetlenül, biológiailag adott, részben talán biológiailag, de a velünk született reprezentációkon keresztül a műveltség révén jön létre, részben pedig a tanult műveltség révén keletkezik. A profikat az amatőröktől minden gondolkodási területen az különbözteti meg, hogy sokkal több kész belső reprezentációval rendelkeznek, s ennek révén egyrészt gyorsabban oldanak meg olyan problémákat, amelyeket az amatőröknek hosszadalmasan kell végiggondolniuk, másrészt olyan problémákat is meg tudnak oldani, amelyeket az amatőrök soha. Utóbbi esetekben az amatőrök magukra utalva nem jutnak el a feladat megoldásához szükséges összes belső reprezentáció felfedezéséig, vagy ha el is jutnának addig, ezen belső reprezentációk rutinos alkalmazásának hiányában képtelenek a rövidtávú memóriájukkal átfogni azokat az ismereteket, amelyeket a problémák megoldásához át kellene fogni. A bölcsesség az a műveltség és értelmesség, amely ember- és társadalomismeretként jelenik meg. A bölcsességről bővebben írtam az "Az ember- és társadalomismeret" című tanulmányomban. Végül a zsenialitás az a megszállottság, ami új és új teljesítményekre késztet. A zseniális embert egyfelől olyan érzelmek hajtják, amelyek rengeteg gyakorlásra késztetik, másfelől a gyakorlása révén a műveltsége és a szerzett műveltségéből származó értelmessége rendkívüli mértékűvé fejlődik. Ha a zsenialitás által fejlesztett műveltség és értelmesség ember- és társadalomismeretként jelenik meg, akkor a zsenialitás a bölcsességet fokozza fel.

2. Az intelligencia népi sztereotípiái

Az intuitív - heurisztikus pszichológiai gondolkodásban, amely a tömegek sajátja, él néhány elképzelés az intelligenciáról. Ezekben az elképzelésekben van igazság, de mint az ilyen pszichológiai gondolkodás általában, ezek is leegyszerűsítők, és sok esetben hibás ítéletekre késztetnek.

a. A hallgatag bölcs

A hallgatag bölcs sztereotípiájának lényege, hogy aki eljutott a bölcsességhez, az hallgat erről a bölcsességéről, s nem közli azt akárkivel. Ennek annyi a valóságalapja, hogy a tömegek az öncsaló hazugságaik és a rutinos tévedéseik fogságában élnek, amiért sokszor ellenségesek a bölcsességgel és annak képviselőivel szemben. Ebből adódóan azután a bölcs embereket sok csalódás éri a többi ember között, amelyek egy idő után óvatosságra késztetik. Azonban ez nem zárja ki azt, hogy egy bölcs ember ne mutathatná meg a bölcsességét a felfogására vagy elfogadására alkalmatlan emberek előtt. Ha például a bölcs ember korábban csak megfigyelőként érintkezett az emberekkel, akkor még ha át is tekinti azok fogyatékosságait, nem biztos, hogy ez a tudása képes a viselkedését vezérelni. Ilyenkor a bölcs ember tudását tekintve bölcs, a viselkedése viszont nem az. Vagy ha a bölcsesség alapja a zsenialitás, akkor a zsenialitásban megjelenő tetszelgés az ellenségesség hatására esetleg csak még elvakultabban készteti a bölcset a bölcsesség megnyilatkoztatására. Szintén nem bölcs viselkedést eredményezve egy tudását tekintve bölcs embernél.

b. A bölcs együgyű

E szerint a sztereotípia szerint az együgyű emberek között akadnak olyan bölcsek is, mint Michael Ende Utcaseprő Beppója a "Momo" című regényből. A valóságalapja ennek az, hogy az együgyű (alacsony műveltséggel, értelmességgel és zsenialitással rendelkező) emberek között akadhatnak olyanok, akiket nem vezet félre az a filiszter műveltség, amelyet nemcsak a bölcsészkarokon szedhet magára valaki, hanem akár a napilapokból is, viszont képesek arra, hogy elfogulatlanul (habár nem érzelemmentesen, hiszen az lehetetlen is volna) vizsgáljanak meg mindent. Mint azt Utcaseprő Beppó példája mutatja, az ilyen együgyű bölcsek jellemükből adódóan hajlamosak elkerülni az öncsaló hazugságokat, és törekszenek a tévedések elkerülésére is, azonban a műveltség és az értelmesség hiánya folytán bölcsességük csak korlátozott lehet. Sok mindenről nem tudnak, és sok mindenről tudják, hogy nem értik azt, a bölcsességük pedig többnyire kimerül abban a heurisztikus ember- és társadalomismeretben, amiről bővebben az "Az ember- és társadalomismeret" című munkámban írtam.

c. A megfontolt bölcs

A megfontolt bölcs sztereotípiája a bölcsességet a kimért, visszafogott stílussal azonosítja. A sztereotípia követői szerint a bölcs ember lassan sétálva, vagy éppen egy fotelban ülve, csendes, de határozott hangon beszél, egy olyan hallgatósághoz, amelyik legfeljebb tiszteletteljes kérdéseket, óvatos ellenvetéseket fogalmaz meg vele szemben. És valóban, a neurotikusan szétszórt, slendrián emberek sokszor azért sem képesek a bölcsességre, mert hiányzik belőlük a gondolkodás megismeréshez szükséges fegyelme. Azonban ebből nem következik sem az, hogy a megfontolt stílusú ember szükségképen bölcs, sem az, hogy a neurotikusan szétszórt emberek nem lehetnek bölcsek. Ami az első feltételezést illeti, a megfontolt stílussal mint torz komolysággal sok esetben éppen a bölcsesség hiányát próbálják leplezni azok előtt, akik a sztereotípia követőiként félrevezethetők. Ami pedig a második feltételezést, az udvari bolond alakja például archetípikus figurája a neurotikus bölcsnek, habár ebbe az archetípikus figurába belemosódik a bölcs együgyű sztereotípiája is. Mindkét feltételezés figyelmen kívül hagyja a stílus és a tartalom közötti különbséget. Ahhoz ugyanis, hogy a bölcsességhez jussunk, szükség van a gondolkodás fegyelmére, de ez nem feltétlenül jár együtt a viselkedés (az előadásmód) fegyelmével, és megfordítva, az előadásmód fegyelme önmagában nem biztosítja a bölcsességhez vezető fegyelem meglétét. Mi több, a tébolyultan normális, a társadalom gyakran beteg normáit kényszeresen követő emberek általában fegyelmezett előadásmódúak, noha éppen a normálisságuk zárja ki a bölcsességet, míg a bölcs emberek között sok olyan van, akit a hazugságokkal és tévedésekkel átszőtt világ neurotikussá tett, s éppen ez az őt neurotikussá tevő tiltakozás volt az, ami az ember és a társadalom végiggondolására késztette, bölccsé tette.


Következő oldal Következő oldal
© halmaz.hu