Tudomány / Pszichológia / Nem mindegy, hogy mi válik szokásunkká

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Nem mindegy, hogy mi válik szokásunkká

a szenvedélybetegséghez vezető út...

"Nehéz így élnem" - mondja az egyik ember, ha nem teheti azt amit megszokott.

A másiknak ugyanez nem nehéz, mert ő sosem csinálta azt, amit az egyik.

Vannak gyakorlati életstílusok, amelyek homlokegyenest ellentétesek egymással és követőik elképzelhetetlennek tartják sajátjuk feladását. Azt mondják: "ez képtelenség". Ám régebben, még nem érezték annak, csak a szokás tette azzá!

Egy elhízott ember azt mondja: "Képtelen vagyok lefogyni"

Az alkoholista meg: "Ha nem iszom, nem is élek". A dohányosnak úgy kell a nikotin, "mint egy falat kenyér", és aki a kávé rabja, az koffein nélkül el sem tudja képzelni napjait.

De épp így igaz ez a másik oldalon is: Aki rendszeresen sportol, az elképzelhetetlennek tartja, hogy napokig ne mozogjon. Olyan lenne ez számára, mint amikor az alkoholista nem ihat, a nagyevő nem ehet, vagy az egészséges ember kényszerűségből ágyban fekszik. De akkor mit jelentenek az ilyen jellegű kijelentések: "képtelenség felhagynom ezzel"?

Egyszerű. Először is nem azért képtelenség mert egyetemesen az, hiszen legalább annyian vannak a másik oldalon is, akiknek meg képtelenség belefogni ugyanebbe.

Ha viszont nem egyetemes, akkor egyedi és személyre szabott. De mitől lett azzá?

Ez megint egyszerű. A szokástól. Ezt szoktuk meg.

- Mi következik ebből? - Minimum két dolog.

1. Minél tovább maradunk meg a szokásban, annál jobban mélyítjük magunkban azt, és nehezítjük a kikászálódást belőle. A szervezet (testünk, idegrendszerünk és pszichénk) mélyen bevési a szokás emlékeit. A jó és rossz irányúakat egyaránt.

2. Legalább amibe még nem kezdtünk bele (és persze tudjuk hogy rossz az amibe belefognánk), azt el se kezdjük!

Mert ezek a szokás első lépései lennének, aminek végén majd azt mondjuk "képtelenség ezzel felhagynom". De ma még nem az! Ma még (ha el sem kezdtük) játszi könnyedséggel, nevetve elfordulhatunk tőle, de később véres könnyeket sírva sem.

Viszont ha ma, amikor még könnyű és már most sem tudunk győzni felette, (és csak ki-kipróbálgatjuk), hogyan tudnánk szabadulni tőle később amikor már a szokás bilincseiben vagyunk?

Ha most az elején is gyengék vagyunk a "nem bele kóstoláshoz", akkor mennyire gyenge emberek vagyunk?! És micsoda önámítás akkor az, ha azt mondjuk, (és mellette el is hisszük!), hogy mi akkor hagyunk majd fel rossz szenvedélyeinkkel, amikor csak akarunk?!

Persze a szokás legmélyebb gödréből is ki lehet mászni, nem tagadom. De minél mélyebb az, annál kisebb az esély rá, mint ahogy egy háztetőről leesve is életben lehet maradni, de minél magasabb az a ház, annál kisebb az esély rá.

Ugyanakkor még ha ki is kászálódtunk a gödörből, ott marad a szenvedély emléke egész lényünkben, és az első komoly lelki válság életre kelti majd ezt, és sokkal nagyobb eséllyel zuhanunk vissza a gödör aljára, mint akkor, ha sosem lettünk volna ott.

Szóval száz szónak is egy a vége: A rosszat nem szabad kipróbálni. Sem kíváncsiságból, sem vagányságból, sem keserűségből, sem önsajnálatból, sem semmilyen okból, mert túl nagy az ára. Ennyit nem ér.

Szerző: zsolo
Forrás: www,gondolkodom.hu

© halmaz.hu