d. A tanult ember

Ez egy olyan sztereotípia, amiben főként azok hisznek, akiknek a műveltsége alacsony. Lényege, hogy az intelligencia hiánya vagy léte az iskolai képzésben megszerezhető műveltség hiányával vagy létével azonos. Tehát ha valaki egyetemet végzett az tanult ember, ha viszont nem, akkor az primitív (a műveltsége kevés belső reprezentációból épül fel, az értelmessége pedig a konkrét és szimpla gondolkodásmód szintjén marad).

Ennek valóságalapját két tényező adja. Egyfelől az, hogy a műveltség és az abból származó értelmesség és bölcsesség az intelligenciához tartozik. Másfelől pedig az, hogy az egyetemi képzés még az alapvetően ostoba (fejletlen logikai apparátussal rendelkező) embereknek is ad egy rendszeres műveltséget, miközben számos zavaros autodidakta nélkülözi az ilyen rendszerességet, nem szólva az utca emberéről, amelynek műveltsége a gyakorlati életben való érvényesülést célozza meg.

Két szempontból mégis félrevezető a tanult ember sztereotípiája. Az egyik, hogy az egyetemi műveltség nem garantálja azt, hogy az ezzel a műveltséggel rendelkezők képesek az önálló megismerésre, hanem műveltségük sok esetben csak mint egy lexikális – mechanikusan alkalmazott ismerethalmaz jelenik meg. A műveltség halott jellege ilyenkor többnyire az alapvető értelmesség hiányából ered, illetve a zsenialitás hiányából, ami az egyetemi képzés során a megismerésre késztetettség megtöréséből is előadódhat. A másik, hogy az autodidakták számára sem elzárt a lehetőség a nagy és rendszeres műveltség megszerzése elől, mint ahogyan azt Edison vagy Tesla esete mutatja. Hovatovább vannak területek (a magfizika talán kevésbé ilyen, a pszichoanalízis viszont annál inkább), ahol az önmagukat képző emberek különösen jelentős eredményeket érhetnek el, miközben az egyetemi képzés tömegével termeli ki a tehetségtelen szakembereket.

e. A szerény zseni

A szerény zseni sztereotípiája azt mondja ki, hogy a zseniális emberek nem hangoztatják a többi emberrel szemben zsenialitásukat. Ez a sztereotípia a "szerénység" kifejezést két értelemben használja. A "szerénység" kifejezés egyik értelmezése az, amikor nem feltételezünk magunkról magasabb képességeket és szükségleteket, mint amelyekkel valóban rendelkezünk. Hogy az ebben az értelemben vett szerénység miért nem mond ellent annak, hogy egy zseniális ember a zsenialitásáról beszéljen, azt az mutatja, hogy ha valaki zseniális, akkor éppen az ebben az értelemben vett szerénységének, a valósághoz való ragaszkodásának a jele az, ha tud a zsenialitásáról. Sőt az sem önhittség, ha erről beszél is. Valójában éppen az lenne az önhittség, ha csak azért, hogy mások igényeinek megfeleljen, maga előtt is letagadná zsenialitását, mintegy feltételezve, hogy hatalmasabb a valóságnál, amelyen puszta tagadással változtatni próbál.

A "szerénység" kifejezésnek ez az értelmezése a "szerény zseni" sztereotípiájában keveredik a másik értelmezésével, ami nem más, mint a szelídség, a büszkeség hiánya. A büszkeség az, amikor a képességeink nagyságához az önzés vagy (a nemes büszkeség esetében) a szeretet érzelmével közelítünk, s ezen érzelmek által mintegy magunkévá kívánjuk tenni a nagyságunkról szerzett tudatunkat. A büszkeség éppúgy kísérheti az első értelemben vett szerénységet, mint az első értelemben vett szerénység ellentétét, az önhittséget. (Az önhittség fogalmát időnként egy értelemben használják a büszkeség fogalmával. Én most nem ebben az értelemben használtam.)

Ami azt illeti, hogy a zseniális emberek szerények lennének, az két módon felel meg többé-kevésbé a valóságnak. Az egyik, hogy a zseniális emberek, ha társadalmilag sikeresek, sokat veszthetnek, viszont semmit sem nyerhetnek azzal, ha a környezetüknek folytonosan hangsúlyozzák felsőbbrendűségüket. Emiatt nő a második értelemben vett szerénységük, illetve mivel a második értelemben vett szerénységük folytán kevesebbet beszélnek a zsenialitásukról, ezért a tömegek számára úgy tűnik, mintha az első értelemben vett szerénységük is növekedne. Nincs szükségük arra, hogy az el nem ismertségüket a büszkeségükkel ellensúlyozzák, hanem képesek az őket tisztelőkre a megvetéssel szembeni félelem nélkül nézni, és a rangjukat a második értelemben vett szerénységükkel, illetve az első értelemben vett szerénységük látszatával megőrizni. Ettől azonban még tudatában lehetnek a zsenialitásuknak, mi több, ha színt kell vallaniuk, akár beszélhetnek is róla. A másik, hogy a zseniális emberek az első értelemben is szerények a valósággal szemben, amit nem a közvélemény harsány frázisai szerint ítélnek meg, hanem képesek a sokak által megvetett dolgokban (például a fel nem ismert bölcsességet hordozó science - fiction irodalomban) is megtalálni azt, ami tiszteletre méltó. A méltóság mint a hajszín, elvontabb értelemben maga is egy képesség a környezet befolyásolására, illetve a méltóság a képességek és szükségletek felméréséből jön létre. Ők pedig nem tekintik a méltóságukat irreálisan nagyobbnak ezeknél a dolgoknál ahhoz, hogy ne foglalkozzanak velük. Tehát nem hiszik azt, hogy a méltóságuk bármit is változtatni tudna ezeknek a dolgoknak a tiszteletre méltóságán, sem azt, hogy a képességeikhez és szükségleteikhez (az azok alapján megállapított méltóságukhoz) ezek a dolgok nem lennének elég tiszteletre méltók.

Ugyanakkor a zsenialitás egyik fő hajtóereje éppen a tetszelgés, a múltban elszenvedett megaláztatások ellensúlyozása az intellektuális sikerek révén. Ez pedig már magában hordja azt, hogy a zseniális emberek, ha szerények is az első értelemben, nem hallgatnak a zsenialitásukról, a második értelemben pedig sokszor egyáltalán nem szerények. Ráadásul, ha a zseniális embernek a meg nem értés és az egzisztenciális kudarc jut osztályrészül, akkor még a jelenbeli megalázottságát is ellensúlyozni kényszerül zsenialitásának hangsúlyozásával.

f. A társadalmi akadályokon áttörő zseni

A társadalmi akadályokon áttörő zseni sztereotípiája szerint a zseniális emberek akármilyen válságokon is mennek keresztül, végül mindig áttörik az értetlenséget, s ha ez még életükben bekövetkezik, akkor az egzisztenciális problémáik is megoldódnak. Az pedig semmilyen körülmények között nem fordulhat elő, hogy a zseniális emberek tönkremenjenek és elveszítsék a zsenialitásukat. Ebben a sztereotípiában kettős reális tartalom van. Az egyik, hogy a zseniális emberek a jellemükből adódóan állandó hajtóerővel rendelkeznek a gyakorlásra, s éppen, mert ez a hajtóerő a jellem szintjén rögzült bennük, ezért nem könnyű kiirtani belőlük. A másik, hogy a történelem során számos esetben váltak zseniális emberek ismertté és értetté, sőt egzisztenciális sikereket is elértek. Mindehhez a reális tartalomhoz azonban hozzá kell tenni két dolgot. Az egyik, hogy habár a megszállottság nehezen irtható ki a jellemből, de nem lehetetlen azt kiirtani, s még ha nem is sikerül kiirtani, pusztán a gyakorlás lehetőségének megvonásával el lehet érni, hogy egy alapvetően zseniális ember messze a képességei alatt teljesítsen. Ha valaki például zseniális festő lenne, de kénytelen napi 8 órában egy postán dolgozni, az még ha meg is őrzi érdeklődését a festészet iránt (ami önmagában sem biztos), már csak azért sem érheti el lehetőségeinek határait, mert egyszerűen nem marad ideje a festészetre. A másik, hogy a múltban élt zsenik közül azokról tudunk, akik akár haláluk után is, de elismertekké váltak, nem tudhatjuk azonban, hányan mentek tönkre és merültek feledésbe. Valójában a társadalmi akadályokon áttörő zseni sztereotípiája kényelmes a kispolgárok számára, akik magukat haladó szellemiségűnek kívánják mutatni, s nem mondanák ki sem azt, hogy képtelenek felismerni a rangot még nem kapott zseniálisakat, sem pedig azt, hogy életvezetésüket a pénzügyi önzés határozza meg, amely érzéketlen a zseniális emberek sorsával szemben.