Pozitív visszacsatolás

A csoporttársaival szemben intencionális alapállást felvevõ egyed tehát szelekciós erõvel rendelkezik, amennyiben a többieknél jobban meg tudja jósolni társai viselkedését. Ugyanezen ok miatt önmaga intencionális rendszerként való kezelése is adaptív értéket jelent: mindkét tulajdonság hajlamos lesz elterjedni.

Saját viselkedésünk elõrejelzésében nem csak az segít, ha gondosan kiépítjük intencionális alapállásunkat: egy-egy olyan mutáció, aminek hatására viselkedésünk jobban hasonlít az intencionális alapállás által jósoltra, szintén elõnyt jelenthet. Az önmagukat vágyakkal és célokkal rendelkezõ rendszerként modellezõ lények tehát egyre inkább úgy fognak viselkedni, mint akik tényleg vágyakkal és célokkal rendelkeznek.

E két tulajdonság terjedése pozitív visszacsatolást eredményez: minél jobban terjed az egyik (hasonlóságunk az intencionális rendszerekhez), annál hasznosabb a másik (úgy kezelni magunkat és másokat, mint intencionális rendszereket), és ha ez utóbbi terjed (egyre jobb hatásfokkal intencionális rendszerként vizsgáljuk magunkat), nagyobb haszonra tesz szert az elõbbi (azaz hogy a valóságban is közeledjünk ahhoz, amit a vizsgálat jósol).

Egy ilyen önmagát felpörgetõ rendszer eredménye egy olyan élõlénycsoport, melynek tagjai mind jobban hasonlítanak a vágyakkal, célokkal rendelkezõ rendszerekhez. Mindez a tudatos világunkban tapasztalatakhoz nagyon hasonlót eredményez: elkülöníti a vágyakat, önálló entitás jelleget adva például a 'szeretetnek', az 'éhségnek' és megfogalmazható 'célokat' ad számunkra. Az elmélet jóslata szerint azonban ezek az 'érzelemtulajdonítások' és 'céltulajdonítások' nem pontosak: csak az intencionális alapállás következményei, s nem szolgálnak tökéletesen helyes elõrejelzésekkel.

A nem-tudom-mit-érzek ember

Azt már kimutattuk, hogy az ember nem tudja pontosan, mit miért csinál. De ahhoz, hogy az iménti fejtegetés igaz lehessen, az is szükséges, hogy az emberek abban se legyenek biztosak, hogy miféle érzelmeket tulajdonítsanak maguknak. Ez az elsõ hallásra képtelennek hangzó ötlet pontosan az, amire Schachter és Singer (1962) kísérlete jutott.

A kísérleti személyeknek egy izgalmi állapotot növelõ gyógyszert adtak (epinephrine-t). A kísérleti személyek egyik csoportjának azt mondták, hogy a gyógyszer szapora szívverést okoz, míg egy másik csoporttal azt közölték, hogy ártalmatlan vitamininjekcióról van szó. [...] Ezután a kísérleti személyekhez csatlakozott a kísérletvezetõ egy betanított megbízottja, aki egyik esetben kirobbanó örömmel, euforikusan, más esetben pedig dühösen, idegesítõen viselkedett. Amikor a kísérleti személyeket késõbb megkérték, hogy számoljanak be saját érzelmeikrõl, a "nem informált" csoport tagjai, akiknek nem volt kéznél lévõ magyarázatuk saját izgalmi szintjük megemelkedésére, az "informált" csoport tagjainál inkább hajlottak arra, hogy olyan érzelmekrõl számoljanak be, amelyek összhangban álltak a kísérletvezetõ beavatottjának érzelmeivel, vagyis haragról vagy örömrõl".²⁰

Hasonló eredményekkel zárult Valins (1966; 1972) kísérlete:

Egy némileg bizarr kísérletben férfi kísérleti személyeknek néhány, a Playboy magazin középsõ oldaláról vett aktképet mutattak, miközben a személyek egy fülhallgatón keresztül szívdobogást hallottak, amelyrõl azt hitték, hogy a sajátjuk. Valójában azonban a szívdobogás sebességét elõre meghatározott terv szerint manipulálták. Egyes képekhez gyorsabb, másokhoz lassabb szívdobogást társítottak. A kísérlet befejezésekor a személyek azokat a képeket tartották a legvonzóbbnak, amelyeknél "saját" szívdobogásuk gyors volt. Még akkor is, ha a kísérlet végén megmondták a személyeknek, hogy a szívdobogás visszajelzés hamis volt.²¹

Modell és valóság

Foglaljuk tehát össze, mire jutottunk! Az fõemlõsök evolúciója során a csoportban való élet olyan feltételeket teremtett, amelyek kedveztek az egyre jobb agyi reprezentációk terjedésének. Saját viselkedésünk elõrejelzése ugyanúgy problémába ütközött, mint másoké: bár agyunk fel volt szerelkezve azzal a képességgel, hogy bizonyos dolgokat megtegyen, nem volt megfelelõ mechanizmusa arra, hogy elõrejeleze, mi lesz az, amit meg fog tenni. Mindkét problémára megoldás az intencionális alapállás: a vizsgálandó objektumot célokkal és saját tudásbázissal rendelkezõ racionális ágensnek kell tekinteni, így próbálva meg jóslatokat tenni viselkedésére. Az intencionális alapállás megjelenése pozitív visszacsatolást eredményezett, melynek hatásaképp egyre jobban elkülönültek érzelmeink és céljaink, viselkedésünket pedig racionális keretbe próbáltuk illeszteni. Ez magyarázattal szolgál egy sor kísérleti eredményre, melyek szerint nem tudjuk pontosan, mit miért csinálunk és érzünk, de tetteinkre igyekszünk mégis racionális magyarázatokkal szolgálni.

Az elképzelhetõ legegyszerûbb énreprezentáció egy egyszerû objektum, ami testünk egészét jelképezi. Az elmélet ezzel szemben egy sokkal komplikáltabb reprezentációt vetít elõre: az agy önmagáról alkotott, viselkedését a lehetõségekhez képest jól elõrejelzõ komplex modelljét. Ez a fajta énreprezentáció lehetõvé teszi olyan, a viselkedés szempontjából releváns agyi folyamatok létezését, amelyeket az elõrejelzõ modell nem vesz helyesen figyelembe. Erre lehet példa Dixon (1981) és Marcel (1983) kísérlete, mely kimutatta, hogy a tudatos észlelhetõség szintje alatti ingerek képesek befolyásolni viselkedésünket. A kísérleti alanyoknak felvillantott majd elfedett "orvos" szó, akkor is serkenti egy vele kapcsolatos másik szónak (pl. "nõvér") az észlelését, ha a kísérleti személy azt se tudta megállapítani, megjelent-e egyáltalán valamilyen szó.²²

Ennél érdekesebb, hogy az elmélet lehetõvé teszi azt is, hogy bizonyos agyi rendellenességek hatására egyes fontosabb elemek se kerüljenek be a tudatos modellbe, de hatással legyenek a viselkedésre. Ilyen rendellenességek léteznek is.

A vaklátó páciensek vakok a látóterük bizonyos részeit tekintve, de ha arra kérik õket, hogy "találgassanak", mégis rámutatnak azokra a vak látótérrészükbe helyezett tárgyakra, amelyekrõl pedig azt állítják, hogy nem látják. Az agyuk még funkcióképes, de a tényleges tárgylátás tudata elveszett.²³ Megfigyeltek ugyanilyen jelenségeket a tapintás terén is.²⁴ Alan Baddeley Az emberi emlékezet címû könyvében több hasonló eredményt is idéz. ²⁵